Nyomtatás

    Az Erasmus +program keretében és főként a sikeres Tömörkény Erasmus+ pályázatnak köszönhetően egyhetes tanári kurzuson vehettem részt Oxfordban a Lake School of English Oxford szervezésében a 2019. július 15. és  július 19.  közötti időszakban. A kurzus kiválasztásában három fő szempont játszott szerepet az én esetemben: 1. a kurzus témája, 2. a nyelvtudás elvárt szintje (B2), 3. a helyszín. Bizonyára minden ösztöndíjas vagy pályázó így van ezzel, hogy az ország és a konkrét helyszín rendkívüli vonzerővel bír a választáskor. Számomra Oxford mint az európai tudomány és műveltség egyik fellegvára, az ősi egyetem, amely a mai napig kiemelkedő vonzerővel és hitelességgel hat a világ szellemi elitjének képzésében, olyan első rangú úticél és kurzushelyszín volt, amely minden más lehetőséget maga mögé utasított.  Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy részem lehet abban a kiváltságban, hogy nemcsak turistaként látogathatom meg ezt a különleges kisugárzású várost, hanem “hallgatóként”; nemcsak nézelődöm, hanem – ha nem is az egytemen, de egy nemzeközileg elismert képzési központban – valami fontosat tanítanak is nekem Oxfordban. Vagyis részem lehet abban, amitől Oxford Oxford. Most, hogy túl vagyok a kurzuson, talán még szerencsésebbnek érzem magam, hogy ott lehettem, és mindebben részesülhettem.

    A kurzus címe: Creative teaching in the secondery classroom vagyis – kreatív tanítási módszerek nagyjából a 12-18 éves korosztályt tanítók számára. A csoportunk kilenc főből állt, egy ceglédi gimnáziumi kolléganővel képviseltük Magyarországot és egész Kelet-Európát, három spanyol, két német és két francia kolléga tanult velünk még a kurzuson. Tanáraink – két nagyon gyakorlott és nagyon intelligens tanárnő – igen jó hatásfokkal tettek meg mindent annak érdekében, hogy a csoport gyorsan összekovácsolódjon, és a közös, intenzív és teljes mértékben a kooperativitáson alapuló munkához szükséges bizalom és derűs hangulat rögtön megteremtődjön és végig fennmaradjon. Mindig találtak időt, módot a személyes beszélgetésre, a velük kialakuló és az egymás közötti személyes kontaktus erősítésére. Így – és a közös ebédeken, iskolán kívüli programokon - sokat megtudtunk egymásról, iskoláról, családról, motivációkról. Különböző szakosak voltunk (fizika, kémia, matematika, történelem, dráma, irodalom stb.), de mint rögtön az első foglalkozás beszélgetésén kiderült, mindannyian azért választottuk ezt a kurzust, hogy kissé unalmas, elszürkült tanári egyéniségünket leporoljuk, új, minket és tanítványainkat egyaránt motiváló módszereket tanuljunk. A kurzus tematikája 80-90 %-ban gyakorlatorientált volt, ami főként azt jelentette, hogy rendkívül sok, tanulókkal elvégzendő konkrét feladatot oldottunk meg együtt, páros vagy csoportmunkában, s ez állandó és igen fárasztó éleslövészet volt a nyelvtudás, a figyelem, a kreatív ötletelés és igen sokszor a lexikális ismeretek előhívása tekintetében. Ennek fejében azonban kaptunk – kiadott anyagban is – egy sereg olyan kreatív tanórai feladatot, amilyeneknek a kiagyalására a tanév feszített tempója mellett nincs időnk és energiák. Az ismeretekre épülő feladatoknál a kurzustanárok tekintetbe vették a csoport szaktárgyi összetételét, voltak történelmi, csillagászati, művészettörténeti, kémiai stb. ismereteket kívánó feladatok. Nagy megelégedésünkre szolgált a ceglédi kolléganővel, hogy lexikális ismeretek tekintetében  - bocsánat, de – toronymagasan vertük a mezőnyt, többször kaptunk tapsot ezért a foglalkozásokon. Azonban vakok lettünk volna, ha nem látjuk, hogy milyen lemaradásunk és milyen sok tanulni valónk van tőlük – az angol tanárainktól és a nyugat-európai társainktól is – sok egyéb szempontból, főként szemlélet tekintetében. Mindenki elborzadt hallván az osztálylétszámainkat – a magyar kolléganő pl. tanít egy 38 fős oszályban, de én a 35 fővel is dobogós voltam az iskolai borzalmak olimpiáján -, és nagyon finoman azt is megkérdezték, hogy lehet-e egyáltalán tanári hatékonyságról és kreatív módszerekről beszéni ilyen körülmények között. Nagy élmény volt, hogy meglátogattunk egy oxfordi középiskolát –ott még tartott a tanév -, és láttuk a minden tantárgyból egységesen 15 – 18 fős tanulói csoportokat.

    Ami számomra a legmeggyőzőbb volt, az a hallatlan tudatosság, amivel minden egyes feladatot, módszert megalkottak. A kulcsszó: “scaffolding”, szó szerint épületállványt, állványozást jelent, vagyis itt a tanulói ismeretszerzés és képességszerzés támogatásáról, tervezéséről, végighuzalozásáról van szó. Minden feladatnál pontosan tudni, hogy mi az a képesség, vagy ismeret, amit ezzel kialakítani, erősíteni akarunk, öncélú játékosságot nem tapasztalhattunk, pusztán a motiválatlan tanulók ingerküszöbének elérését célzó faladat nem szerepelt a kurzus anyagában. Ellenkezőleg: nagy hangsúlyt helyeztek az ismeretek, tények, adatok értelmeztetésére, annak a képességnek a fejlesztésére, amelynek segítségével a tanulók  következtetéseket képesek levonni a tanult tényekből, és ez bennük belső igénnyé, beállítódássá is válik. Nagy szembesülés volt számomra, hogy mi, akik évek óta a kompetenciaalapú oktatás színeiben próbálunk játszani, és ezt hivatalos fórumokon fennen hirdetjük magunkról, valójában milyen távol állunk attól, hogy igazán komolyan átgondoljuk a tevékenységünket a fejlesztendendő tanulói és tanári kompetenciákat illetően. Ők – a tanáraink itt a kurzuson – nem szónokoltak erről kenetesen, hanem csinálták, szakértelemmel és magától értetődően. Nemcsak azt tudják, hogy milyen ismereteket akarnak tanítani, hanem azt is, hogy milyen embereket akarnak nevelni: önálló gondolkodásra, véleményalkotásra, véleménynyilvánításra képes és erre kezdettől fogva ösztönzött embereket. Legyen ismeretek által megalapozott véleményed, és ne félj azt el is mondani! Ezt tanítják.

    Még elmondom, hogy hazajövet két napot töltöttem Londonban, és a Hyde Park kornernél éppen kifogtam egy iszlám hívő - de nem iszlamista! – szónokot, aki a Koránról, a zsidó és a keresztény Bibliáról szónokolt nagy hévvel az egyre sokasodó hallgatóságnak. Mellettük az utcán elhaladt egy helybélinek látszó fiatal nő, aki a kisbabáját tolta, és odakiáltott a tömegnek: “Nem igaz, amit mond, ne hallgassanak rá, hazudik!” És nem lett felfordulás, nem jött a rendőr, nem jöttek a pártok képviselői, mindenki természetesnek vette, hogy a szónok is és a járókelő is elmondta és elmondhatta a határozott véleményét valamiről. Akkor letisztult bennem, hogy ezt tanultam Oxfordban.