Bevezető
Általános tudnivalók
1. állomás
2. állomás
3. állomás
4. állomás
5. állomás
6. állomás
7. állomás
8. állomás
9. állomás
10. állomás (téli)
Ahogy mi láttuk...
Forrás
Impresszum
Főlap

4. állomás: Ártér

A szabályozás utáni Tisza árteret az árvízvédelmi töltések egy keskeny, hullámtéri és egy egészen más hidrológiai sajátságokkal rendelkező mentett ártéri területre osztják. A táj jellege és adottságai jelentősen megváltoztak, a folyó már nem változtatja medrét, nem vágja le túlfejlett kanyarulatait, holtágak már nem képződnek többé. A Tisza jelenlegi hullámtere, illetve egyes mentett oldali területei, elsősorban a Felső-Tisza-vidéken az egykori Tisza ártér változatos természeti rendszereinek kiemelkedő gazdagságát őrizték meg. A folyó és mellékfolyói változatosságukkal, valamint a még ma is élő szárazföldi kapcsolatok sokszínűségével, és az egykori ártéri természeti rendszerek folyótól elszakadt maradványaival különleges ökológiai és természetvédelmi jelentőséget biztosítanak ennek a tájnak. A Tisza jelenlegi hullámterének legnagyobb része erdő művelési ágként szerepel a nyilvántartásban.

 

A jelenleg meglévő, természetvédelmi szempontból értékes erdők a parti zónában lévő hazai fűz- és nyárfajokból álló ligetek, valamint a töltések mentén megmaradt kubikerdők. Igazi, természetes keményfaliget a vizsgált szakaszokon nem fordul elő, de a mentett oldalon több természetközeli - bár telepített - kocsányos tölgyes található. Sajnos a tájidegen fafajokból álló, természetvédelmi szempontból értéktelen erdők aránya jelentős és az erdők korosztályeloszlása is rendkívül kedvezőtlen, természetellenes.

 

Tisza mellett a különböző magasságú ártéri szinteknek eltérő növényzete van. A folyómederben, a víz alól alig néhány hónapig kikerülő hordalék felszíneken pionír jellegű vegetáció próbál évről-évre megtelepedni. Az iszapon különleges iszap- és jórészt közönséges gyomokból álló medergyom-társulások uralkodnak. A meder "felső peremén" már jellegzetes fás szárú társulások, a parti bokorfüzesek (Salicetum triandrae) kísérik a folyót. Az alig néhány méteres füzek kefesűrű bozótot alkotnak, aljnövényzetük szegényes. A bokorfüzest kissé magasabban már valódi erdő, a Tisza hullámterére nagyon jellemző puhafás (más néven fűz-nyár) ligeterdő (Salicetum albae-fragilis) váltja fel. Ezek az erdők ma is szinte kizárólag a hullámtéren állnak. Az uralkodó fafajok a füzek és a nyárak, így például a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), a jellegzetes törzsű fekete nyár (Populus nigra), de emellett számos egyéb fafaj példányai is megjelennek. A fák alatt a cserjeszint általában nem túl sűrű, legjellemzőbb a veresgyűrűs som (Cornus sanguinea) és a talajon kúszó hamvas szeder (Rubus caesius). A gyakori vízborítás és az állandó hordalékmozgatás miatt az aljnövényzet kevés fajból áll és viszonylag gyorsan változik. Nagyon jellemző a ligeterdőre az egyes szinteket összekapcsoló, az egyéb növényzetre rátelepedő, kúszónövényekből álló "fátyoltársulás". Ilyen liánnövény a komló (Humulus lupulus), az ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara), a sövényszulák (Calystegia sepium), a ritka ligeti szőlő (Vitis sylvestris), a gyakori, adventív parti- és vadszőlő (Vitis riparia, Parthenocissus inserta), valamint a süntök (Echinocystis lobata). Az aljnövényzet több tagját, például a nagy csalánt (Urtica dioica) gyomként ismerjük, de itt úgymond őshonosak, innen indultak hódító útjukra az ember által átalakított tájra. A "gyomok" mellett jellemzőek még egyes sás- (Carex spp.) és keserűfű (Polygonum spp.) fajok, valamint a ritkább, ám annál szebb, védett nyári tőzike (Leucojum aestivum).

 

A fűz-nyár ligeterdők a szabályozott európai folyók mellől szinte eltűntek, így a Tisza kiterjedt hullámtéri ligetei nagy jelentőséggel bírnak.

      

 

Fehér fűz

Oszlopos nyár

Fehér nyár

Szürke nyár

Gyalogakác

És néhány vízi madárfaj:

 

Kiskócsag

Kárókatona

Dankasirály

Tőkés réce